Pályafutásának huszonnégy éve alatt mindössze hatodik nagylemezénél jár a kaliforniai banda, tehát nem a legtermékenyebb, ám annál igényesebb rockzenekarról beszélhetünk. Az igényesség a mostani albumra is megmaradt, ilyen szempontból nem köthetünk bele a dologba, viszont rockbandának nevezni Doug-ékat már igencsak erőteljes lenne.

Nálam a Fight Or Flight hat évvel ezelőtt közel került az év legjobb lemeze címhez, ugyanis egy olyan alternatív rockalbum volt, ami tele volt érzelmekkel, ötletes dalszerkezetekkel és nagybetűs Slágerekkel (This Is Gonna Hurt, Magnolia, Incomplete, No Win Situation, Can You Save Me?...). De természetesen nem végig pörgött ilyen magas fordulatszámon a banda sláger-gyára, hiszen a selftitled debütlemez és a The Reason után jött két, kicsit középszerűbb alkotás, majd a már említett FoF visszahozta a lelkesedésemet, a Push Pull pedig most egy kicsit megint elszomorított. Nem feltétlenül van azzal baj, ha egy banda átnyergel a lírákra, de ha ez a banda szállított nekünk egy Crawling In The Dark-ot, egy Out Of Control-t, egy Same Direction-t, egy No Win Situation-t, egy The Pressure-t… leírni is sok, hogy mennyi zseniális slágert, akkor már panaszra adhat okot, hogy az új lemezen szinte semmi táncolható ritmus nincs. Már a Don’t Look Away kezdésében egyértelművé válik, hogy ez egy ízig-vérig poplemez élő hangszerekkel játszva, a gyökerek már sehol sem fedezhetők fel (most nem a tagokra értem), ne várjunk oltári rohanásokat, se torzított gitáros agyeldobásokat. Ahogy egy kedves ismerősöm szokta mondani: itt művészkedés megy!

A művészkedéssel meg annyi a baj, hogy nem véletlenül a Linkin Parkkal és a Limp Bizkittel meg a Papa Roach-csal szerettem anno egy lapon emlegetni ezt a bandát, most meg kénytelen vagyok a Maroon 5-al vagy a Panic! at the Disco-val vagyok kénytelen. (Akiket egyébként bírok, de értitek…). Szóval Doug hangja még mindig baromi kellemes, viszont annyit használja a fejhangját, hogy majdnem rácsörögtem Matt Bellamy-ra, hogy ha még egy tanácsot merészel neki adni, akkor nem állok jót magamért! Persze, szeretem én a változatos énekléseket, de könyörgöm, azért ez már bőven átbillent a tűréshatáron! Tessék szépen, rendesen, torokhangon énekelni, egyáltalán nem olyan szörnyű az! Ha meghallgatjátok a címadót, akkor rájöttök, miről is beszélek… Viszont a More Beautiful-tól egy kicsit magára talál az album és jön pár korrektebb, táncolhatósabb-éneklősebb dal (True Believer, Head Over Hills), amik úgy kellenek, mint víz a Szaharában. A lemez tetőpontja pedig egyértelműen a Just Let Go-Better Left Unsaid kettőse, hiszen ezek simán felférhettek volna az előző, számomra kultikus korongra is. Aztán még a We Don’t Need The World-Buzzkill páros is tartogat pár kellemesebb pillanatot, de a lemezt záró tételpár már bőven kiesett az értékelhető tartományból. Én pedig ismét szomorú vagyok, hiszen egy iszonyatosan tehetséges, nagymúltú bandáról van szó, akik kisujjból tudnának gigaslágereket gyártani, ha nem mennének el a popos művészieskedés irányába. Kéretik legközelebb ösztönből, zsigerből zenét írni, az agyalást meg hagyjuk meg a Messhugah-nak meg a Veil of Maya-nak. Én csak jó dalokat kérnék és egy kicsi tempót, meg dzsidzsis gitárokat. Köszönöm!

Jam