Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam.

Pedig a Düreres buli újra meghozta a kedvemet, elővettem a korábbi albumokat és le is pörgettem őket néhányszor, de mindig oda sikerült kilyukadni, hogy a Zion EP egy akkora arconbaszás a bandától, hogy nekik nem is nagyon kellene nagylemezekkel foglalkozni. Egyszerűen fognák a jobbnál jobb ötleteiket – a döngölősebb fajtából -, összepakolnának belőle 5-6 dalt évente-kétévente, aztán csókolom. És akkor nem kell kitölteni a játékidőt ilyen Lost In You-kkal (tiszta Bullet For My Valentine), Milestone-okkal (tiszta Bullet For My Valentine) meg Eden In The Rain-ekkel (és akkor még nem is gondolunk a Tears Fall-ra az előző lemezről, mert tényleg sírni támad kedvünk – és nem mellesleg tiszta Bullet For My Valentine). Egyszerűen tisztában kell lenni a határokkal: Kenta Koie nem az az énekes, aki elviszi a hátán a balladákat, így nemhogy egyre többet, hanem sokkal kevesebbet kellene felpakolni a lemezekre. Lehetőleg, mondjuk a nullához konvergáljon a mennyiségük. Ha a zúzos dalokban egy-egy tiszta refrén felcsendül, akkor üsse kő, még szeretem is őket, mert bátor dolog, hogy pár évvel ezelőtt tiszta éneklésre adta a fejét Kenta és még azt is megkockáztatnám, hogy egyre jobban megy neki. De azért ne essünk már Matt Heafy-szindrómába, hogy a saját trillázásunkra kelljen recskázni - mint egy kiskutya, aki felfedezi önnön hangját -, aztán a tökünket meg letesszük a színpad mellé. Mindenki csinálja azt, amihez ért: Kenta például üvöltsön, mintha baromira fájna neki, és dalonként minimum négy break előtt számoljon vissza, hogy „3-2-1-GO!” Mert az baromi jól megy neki itt is és élőben is.

Aztán itt van még ez a rap dolog, amit a magam részéről nagyon szeretek, de megint csak nem vagyok benne biztos, hogy a Crossaith-től várnám a nagy hadarásokat. Ettől függetlenül ezekkel a részekkel most kiegyezek, mert az elektronikus alapot kihasználva eléggé jó hangulatokat tudnak teremteni, főleg a Freedom-ban Rou Reynolds belépője sikerült baromi hatásosra. Ho99o9 a Destroy-ban nem sok vizet zavar, viszont a Linkin Park Faint-jének feldolgozásában amit masato leművel, arra azért mindenki álljon meg egy ásónyomra! A srác kifejezetten királyul hozza Chester utánozhatatlan klasszikusát és bár nem biztos, hogy meg kellett volna változtatni az alapot, de egy igazán kellemes csalódás lett a vége. És ha már az alapoknál tartunk, akkor mint mindig, most is Terufumi Tamano zsenialitását kell kiemelni, mert egyértelműen az ő effektjei emelik ki a Crossfaith-et a többi hasonszőrű banda közül. Az intrója szépen felhozza a lemezt, a Twin Shadows egy kellemes szusszanás a Daybreak előtt, a Wipeout-ban király a drum ’n bass-es alap, de engem a Make A Move refrénje alá varázsolt dallam vett meg igazán. Azért mondjuk az Eden In The Rain első hangjainál még azt is majdnem elhittem, hogy az új CHVRCHES-t hallgatom, szóval itt sem minden arany, ami Terufumi. De mindezekkel együtt is azt mondanám, hogy sikerült egy hangyaherényivel jobb lemezt összehozni, mint a Xeno volt három éve, csak még mindig kicsit sok a töltelék, és a stílushatárok feszegetését sem biztos, hogy erre a bandára bíznám. Legyen bunkó aprítás, tongyó dübörgés, türhő ordibálás, meg jó parasztos búcsús veretés. Aztán én máris boldog is leszek.

Jam

Jam