Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk.

De ettől még nem voltak rózsaszín felhőben lebegő elvárásaim, hiszen egy több, mint harmincéves bandától, ahol a tagok már több, mint húsz éve együtt tolják a szekeret, mi újra számíthat még az ember? Jó dalokat szerettem volna kapni, némi politikai felhanggal és a megszokott dühösséggel, aminek idén talán sokkal nagyobb létjogosultsága van Amerikában, sőt, mondhatni az egész világon, mint az elmúlt három évtizedben bármikor. És szerencsére nem kellett csalódnom, ugyanis a Chris-ek, Justin és Pat képesek élvezetes és dúdolható dalokat hozni, még ha a sodró lendületű punkalapoktól ritkán lökik el magukat markánsabban. De ezt egyáltalán nem bántam, hiszen olyan kevesen vannak már (főleg az Ignite oszlása után), akik ezt a régisulis, keménykedős punkzenét vegytisztán, mindenféle popos és elektronikus felhang nélkül tudják hozni 2020-ban. Lehet, hogy blaszfémia, de én a Bad Religion tavalyi lemezét nemigen éltem – pedig nem volt rossz, a NOFX szolidan mozgolódik csak, a Pennywise meg nekiült ugyan egy új lemeznek, de abból sem idén lesz valami… Szóval, értitek, mire akarok kilyukadni, eléggé hiánypótló ez a 20/20 Vision, lehet ezért ragadt be ennyire…

Nyilván hatalmas zenei megfejtésekre nem kellett számítani, stabilan hozzák az urak azt, amiért szeretjük őket: néhány hangos, kvintelős alapokat, megspékelve itt-ott egy korrekt dallammal, ami kapásból beazonosíthatóvá teszi a tételeket. Mondjuk csak ezen a lemezen, hiszen van egy-két olyan dallammenet, amit már tuti, hogy hallottam valahol, de ha ütnének se tudnám, hogy hol (gondolunk itt az Unbreakable introjára)… Viszont vannak olyan, egyből ütő megoldások, mint a Went Off Like a Bomb arénarefrénje vagy éppen a záró Resistance Frequencies fúvósokkal megtámogatott, már-már popos megszólalása (mondom MÁR-MÁR…). A címadó is egészen érdekes ezzel az akusztikus gitáros megközelítéssel, plusz, ha már unplugged, akkor az Un-American is megérdemel egy említést. És sajnos itt el is fogynak a kiemelendő tételek, ugyanis a többi meg a tizenkettő egytucat kategória, de legalább az igényesebb fajtából. Háttérben királyul elvan, néha fel-felkapod rá a fejed, a koncerteken együtt üvöltöd az egészet a bandával, de ennél többet nem nyújt. De hát nem is vártam ennél többet az uraktól, úgyhogy én maximálisan elégedett vagyok az új lemezzel, ha három év múlva kapunk egy hasonlót, egy rossz szavam nem lesz rá. Meg hát, lassan megint jöhetnének az urak errefelé, mert igény az lenne rá!

Jam