Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket!

Hiszen az új album első 20 perce közel hibátlan a maga nemében (és természetesen a szememben, szubjektíven), de a második felében sem kell szégyenkeznie a srácoknak, csak ott már érződik, hogy fogytán volt a puskapor és kicsit talán el is fáradtak. Pedig három év telt el a legutóbbi lemez óta (Last Young Renegade, 2017), otthon is stúdiózhattak, megvolt rá a lehetőségük, a komfortjuk és az idejük, hogy kigyomlálják a tölteléket a 15 dalból (deluxe edition-ön már 16), de sajnos mindent rá akartak tenni. És ellentétben a New Found Glory újdonságával, itt nem működik minden annyira patentül, mint a Forever and Ever x Infinity-n. A címadóig, de talán még a blackbear-rel közös Monsters-ig minden működik flottul, izgalmas és friss az egész, pörgős pillanatokból sincs hiány, aztán előkerülnek az akusztikus gitárok, a stabil középtempó és a punk eltűnik a zenéből, marad a pop és a soft-rock, ami már korántsem akkora bivaly, mint mondjuk az év egyik legjobb pop-punk dala, a Sleeping In. De a Trouble Is hat-hét-hat-hetes váltakozású verzéjét is említhenénk, a Melancholy Kaleidoscope Blinket idéző dallamait és tempóját vagy az indító trekk és a címadó fülbemászó dallamait... Mind-mind egy olyan banda munkásságának gyümölcsei, akik most élik a fénykorukat, hiába 17 éve (tizenhét, igen!) változatlan felállásban tolják az ipart. A Clumsy próbál visszahozni valamit a kezdeti lendületből, de az is szélmalomharcnak tűnik a környezetében.

Alex hangja még mindig hozza a stabilat, nem énekel hatalmasakat, de a dallamok nagyobbrészt a helyén vannak és ha valaki bírja ezt a magas hangfekvést, akkor még jól is szórakozhat. Meg hát, poppunkban mit is várnánk? A zene pedig a fentebb már említett, kiugróbb részeken kívül szintén standard panelekből építkezik, de legalább a két gitárnak mindig megvan a funkciója, ráadásul vokálokat is bőszen alkalmaznak a srácok. Tényleg nehéz ennél jobban belekötni ebbe a lemezbe, mert valóban csak annyi a problémája, hogy túl erősen kezd, a visszaesés után pedig nincsen elég hamar vége. Pedig a Fueled By Ramen nemigen szokott ilyen munkát kiengedni a kezei közül, de valószínűleg a srácok már letettek az asztalra annyit az elmúlt években, hogy a kiadó feltétlen bizalmát élvezték. Nagy kár, hogy a végére elfogyott a puskapor és a producerek sem álltak a sarkukra, mert lehetett volna ebből egy egészen hatalmas meglepetés is, így viszont valószínűleg az előző lemez sorsára fog jutni és teljesen vegyes fogadtatásban részesül majd. Ettől még tartom a beveztőben elmondottakat, hogy náluk jobb most nemigen van a piacon, úgyhogy nagy kár ezért a koronavírusért, mert csak megnéztem volna őket élőben, ha már Alex élőben is elég jól hozza, amit lemezen. Talán majd jövőre...

Jam