Rengeteg zenei irányban tevékenykedik, több zenekart mozgat, és egyesek félik őt, mások egyszerűen ölelgetik, mert imádják.  Áron András "Apey" önálló estjén jártunk, s bár volt kísértés, hogy Billy Talentre menjünk (de oda végül Jam ment), mégis inkább Apey mellett döntöttünk, mert amit ez a tag művel, akármelyik színpadon, az poklon túli.

Helyszínünk az A38 Tetőterasza volt, s bár a beengedés 20:00-ra volt kiírva, gondtalanul bejutott mindenki már hamarabb is, így az idegesítő sorok is kijátszásra kerültek a pultoknál, és teljes kényelemmel, nyugalommal várta mindenki a fél kilences kezdést. Áron András ahhoz mindenféleképpen ért, hogy hogyan zavarja össze a közönségét, hiszen másodperce pontosan, egy fekete ingben lépett fel a színpadra, és foglalta el a helyét a hangulatos, szerény díszlet közepén, melyen a ledes gyertyák autentikus látványvilágot nyújtottak. Vannak olyan előadók, akikhez nem kell túl sok színpadi elem... Az első dalnál még érezni lehetett a közönség feszengését, hogy nem egészen fogták fel, hogy a koncert már elkezdődött, de mire az első dal véget ért, s felcsendültek a Personal Demon hangjai, mindenki átérezte a dalt, közelebb nyomultak és átadták magukat az érzésnek. Nehéz tényleg belegondolni abba, hogy attól az embertől halljuk ezt a dalt, aki mikrofonokat rúg fel, és vért ken szét a homlokán egy-egy fesztiválos fellépésén, mégis, néhány fénysugár alatt képes olyan szöveggel és zenével rabul ejteni mindenkit, ami elég messze áll a fent említett-től.

A hangosítással nem lett volna probléma, az éneket és a gitárt is megfelelően lehetett hallani, a harmonikával egyetemben, de csak azért tudom magasra értékelni a hangosítást, mert ha valaki eléri azt, hogy a szomszédból beszűrődő technobuli hangja vicces legyen, mintsem idegesítő, az bizony Áron András. Aki nem restellte dalait megszakítani néhány technos táncikálással sem, de valljuk be, ha ezek a mozdulatok nem lettek volna, elég mérgesek lehetnénk az A38ra, és személy szerint vagyok is, de ez egy másik történet... Pont megfelelő mennyiségű felkonferálás és vicces megnyilvánulások koronázták az estét, András dalai pedig tényleg elérték azt a hatást, amit Ő időutazásnak talált, még ha furcsa is volt egy-egy dalt nem a The Black Circle Orchestra módjára hallani. A Blue Veins megszólalásakor érezni lehetett, hogy megfagyott a levegő, és teljesen érthető, ha ez a dal valakinek a személyes kedvence, mert az enyém is.  A bő másfél órás setlist nem hagyott hiányérzetet, az I Want You To  Miss  Me pedig elég erősen robbant be ahhoz, hogy tényleg mindenki elkezdjen énekelni.

Visszatapsoltuk volna Apeyt, de nem volt kedve felállni, így elfordult a közönségtől, a kellő ováció hatására pedig három ledes gyertyát dobott be a közönségbe, és valljuk be, sok mindent zsákmányoltunk már koncertről mindannyian, de a gyertyák nem tartoznak a listára olyan gyakran, így meglepődve vágtam zsebre a kvázi kezembe repülő fényforrást. Amikor a koncert után Apey elárulta, hogy ezek azon gyertyák, melyet még anno Siklósi Örssel vásároltak a Madáchos fellépéshez, bizony nehéz lett volna nem meghatódni ettől a csupaszív embertől...

Wimi