A My Chemical Romance bulit félig kipihenve, egy erős munkanap után már tényleg nem volt semmi másra szükségem, csak hogy a Silverstein megrágjon és kiköpjön, a Billy Talent pedig megsimogasson, leporoljon és felemeljen, hogy mosolyoghassak álmomban. Nos, kedves Budapest Park, ezúton is jár a köszi, hiszen minden összejött! Majdnem…
Ugyanis a forgalom a Rákóczi hídon nem úgy gondolta, hogy én a Creeper kezdésre pontosan oda szeretnék érni, úgyhogy önhibámon kívül bár, de az angolok első tíz percéről csak sikerült lemaradni. Viszont mivel ők annyira tipikusan angolok zeneileg, ami nekem már a tűréshatáron kívül esik, ezért annyira talán nem is bánkódtam, hogy kevesebbet kapok ebből a muzsikából. Néhol egy-két momentum hasonlított a My Chemical Romance-re – vagy csak az előző napi szoftver futott még nagyon élesen bennem, ezt nem tudom eldönteni -, azokkal jól elvoltam, de gyorsan elhaltak. A két ének Hannah szólamaival mindenképpen érdekes kompozíciókat tudott adni, sőt, ahol a hölgy előre jött frontvokálnak, az a dal is eléggé működött, de úgy összességében nagyon távol áll tőlem ez a zenei közeg. Plusz a bal fülemre talán kezdek kicsit megsüketülni, vagy én nem tudom mi lehet velem, de a baloldali gitárból megint elég keveset lehetett hallani. Amikor az az oldal vitte a szólót, akkor a kiemelővel már működött a dolog, de ritmusként eléggé elveszett a forgatagban. A másik oldal viszont jól szólt – bármennyire is ronda… sőt, RANDA volt az a lila, flitteresen csillogós gitár -, a dob-basszussal sem volt komolyabb gond, de a zongorát néhol csak színpadi kelléknek éreztem. Főleg, mikor elindult egy zongorafutam, de Hannah a közelében sem volt a hangszerének… De aztán akkor jött pont előre énekelni, szóval meg volt bocsátva a playback, de egy kicsit azért furcsa volt elsőre. Will pedig tisztes frontember – a homlokába lógó Kenobi-tincs ellenére is -, úgyhogy szó nem érhette a ház elejét, az angolok becsülettel melegítették a foghíjas közönséget. Az elfolyós sminket annyira nem erőltetném, de ez már csak szubjektív kukacoskodás, ez nem vett el a produkcióból semmit.
Aztán jött a Silverstein – akik miatt én elsősorban mentem a bulira, úgyhogy a Billy Talent rajongóit kérem, ne lincseljenek túl erősen vagy itassanak le előtte -, akik bizonyították, hogy nem kezdek megsüketülni a bal fülemre, ugyanis itt olyan kristálytisztán és érthetően szólt minden hangszer, hogy öröm volt hallgatni. Ha mintahangosítást kérdeznének tőlem, a 2014-es Düreres Architects és a mostani Parkos Silverstein simán lehetne irányadó mindenkinek. No de, hogy milyen is volt a koncert? A srácok két kézzel dobálták a nagyobbnál nagyobb slágereket – mint Aranyosi Peti a pinás vicceket nőgyógyásztalálkozón -, Shane olyanokat énekelt, hogy öröm volt hallgatni, mindenki élvezte a másiktól kapott energiákat és úgy elrepült ez az óra, hogy észre sem vettem. Mindig elmondom, hogy mennyire nehéz egyszemélyben hozni a tisztákat és a screameket, szerencsére Shane Told az egyik olyan ember – és nem sok van ilyen a világon -, aki képes erre maradéktalanul és szinte hibátlanul. A hibát amúgy is inkább a setlist felépítésére taksálnám, hiszen az Infinite magasait majdnem egyórányi kajabálás után képtelenség kiénekelni. De ezen kívül bármennyire is a fenekén át lélegzett, minden hang kijött az énekesből, hibátlanul. Ami pedig a banda legjobb döntésének bizonyult még anno 2012-ben, az Paul Marc Rousseou leigazolása volt gitáros / vokalista pozícióba, hiszen azóta rengeteg jó dalt, dallamot és szólót hozott a bandának. Jó, el kell ismerni, hogy a nyitó Bad Habits-ben azért megküzdött Aaron Marshall dallamaival, de ennél nagyobb hibát keresve sem találnék ebben a bő hatvan percben. Bár valószínűleg ennek a legfőbb oka, hogy önfeledten táncoltam és üvöltöttem torkom szakadtából az elejétől a végéig. Amelyik banda pedig engem táncra tud perdíteni… nos, maradjunk annyiban, hogy kevés ilyen létezik manapság!
Az est fő attrakciójára azért már megtelt a nézőtér becsülettel, a Billy Talent pedig minden intró és felvezető kecsegtetés nélkül felballagott (kb.) pontosan és Ian a Devil in a Midnight Mass ikonikus riffjével megindított az örömünnepet. Tudom, az MCR buliról is pontosan ugyanezt írtam, de olyan energiák szabadultak el ezen az estén is, hogy nehéz lenne jobb szót találni rá. A hangosítás nyilván elsőrangú volt – ha valaki Jonathan tompa, ujjal pengetett basszusát és Ian magasaktól hemzsegő, grunge-os, néhol már-már túl sok gitársoundját értékeli -, a beugrós Loel tökéletesen hozta a dobtémákat, Ben pedig ismét bizonyította, hogy nála emberközelibb és közvetlenebb frontember aligha létezik a piacon. Már az, hogy valaki ekkora zenei múlttal is veszi a fáradtságot, hogy megtanulja kimondani az adott ország nyelvén, hogy „Köszönöm!” és Budapestet nem BudapeSZt-nek mondja, hanem s-sel, ahogy kell, már olyan nagymagyar húrokat penget, amiket nem is tudtam, hogy hordozok… Mindenesetre elég jó érzés volt, na! A setlistre pedig szavunk sem lehetett, hiszen az összes lemez összes slágerét elhozták Benék. Amikor a szett közepén jártunk és megszórtak minket egy Rusted from the Rain, Surprise Surprise, Surrender trióval és még nem volt Devil on my Shoulder plusz a záró hármas, akkor gondoltam csak bele, hogy mennyi jó dala van ennek a bandának. Remélem a záró hármast nem kell bemutatni, hiszen a vissza-vissza után még megkaptuk arcba a Viking Death March, Fallen Leaves, Red Flag csomagot, én pedig úgy tapsoltam a végén, mint 2013-ban a Volt-on, hasonló fáradtsági és kielégültségi szint mellett. Ez a banda mit sem vesztett lendületéből az eltelt kilenc év alatt, csak lett még két lemezük, amiről lehet jó dalokat elővenni. Mivel ez hivatalosan a Crisis of Faith lemezbemutató turnéja, ezért nyilván elővettek négy dalt is az új lemezről, amely könnyedén besimult a klasszikusok közé, de azért a közönségen is érződött, hogy egy End of Me-re sosem lesz akkora megmozdulás, mint egy Saint Veronika-ra… De nem is kell, ez az este így volt kerek, ahogy volt. Ha nem kell kilenc évet várnom a következőre, én azt sem bánom, csak mondom…
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.