A klasszikus metalcore műfajából nem egyszerű kiugrani, néhány zenekarnak azonban mégis sikerült az elmúlt évek alatt. Ilyen az Architects pèldàul, akik a korai metalcore hangzást a djent jegyeivel keverve és bő elektronikával tudott megújulni, vagy a While She Sleeps, ami a gitármunkát változtatva tudta a zenekar teljes hangzásvilágát tökélyre csiszolni, vagy persze a mindenki által ismert Bring Me The Horizon, akik zenei pálfordulása is hozzájárult ahhoz, hogy ma az egyik top headliner zenekarként hivatkozhatunk rájuk.

Vannak viszont olyan zenekarok is persze, akik a jól bevált recepten nem igazán változtattak a metalcore aranykorának számító 2010-es évek eleji hangzáshoz képest. Ilyen például a szívem egy csücskének számító August Burns Red, akik sokadjára sem tudják megugrani saját maguk magnum opuszait; az új As I Lay Dying, akiket nagy hype övez a visszatérésük óta, azonban a zenéjükben szinte semmit nem tudtak újítani, és ilyen jelen esetben a Kingdom of Giants is, akik saját magukhoz képest ugyan fejlődtek az évek során, ám az átütő siker még várat magára.

Már 2011-ben felfigyeltem a zenekarra mikor, is kidobták Abominable névre keresztelt első bemutatkozó EP-jüket. Habár az EP hangzása nem volt még egy 100 százalékban tökéletes stúdiómunka, mégis egy ötletesen színezett, nyers, klasszikus gitárriff alapú metalcore cuccot kaptunk, ami abban az időben inkább mozgott a Miss May I által képviselt zenei vonalon. Remek EP volt, nálam nagyon sokat pörgött! Aztán jött a 2013-as Every Wave Of Sound, ami mintha csak folytatása lenne a bemutatkozó EP-nek, sok új dolgot nem hozott, nem voltak benne nagy megfejtések, azonban ez akkor, a nyitó EP után elég is volt a folytatáshoz.

A 2014-es Ground Culture-ön viszont már bátrabban változtattak a srácok. A riff alapú hangzás a dallamosabb, Miss May I típusú metalcore után átment egy sokkal inkább As I Lay Dying-féle döngölésbe, erre az album nyitódala, a Lion’s Mouth a tökéletes példa. Ha azt a dalt Tim Lambesis énekelné, meg nem mondaná senki, hogy a zenei alap nem AILD. Azonban a többi dalt tekintve az album viszont egy nagyon izgalmas fúzió, olykor deathcore, olykor djent elemeket is bátran keverve a még mindig klasszik metalcore-al. Aztán 2017-ben jött az All The Hell You’ve Got To Spare és 2020-ban a Passanger album. A zenekar egy folyamatos fejlődést mutatott úgy a zenéjében, mint hangzásban. Az utóbbi albumon mintha már több lenne a tiszta ének mint előtte, azonban még mindig inkább a döngölésre fókuszáltak.

Így érkeztünk el az idei, 2024 szeptemberében kiadott Bleeding Star EP-hez. Azt érzem, most érkeztek meg igazán a srácok. Nagyon vastag dallamos metalcore riffek, djent-es döngölés, lágy, de erőteljes tiszta vokál, ami úgy húz magával, hogy csak Dana Willex screamelése zökkent ki belőle, de arra viszont bármikor felkapod a fejed. Na meg persze 2024-et írunk, tehát nem hiányozhat a samplerszőnyeg sem, azonban nem tolakodóan, nagyon ízlésesen színesíti a dalokat a háttérből. Hát hogy szól az Asphalt című nyitótrack?! Zseni az a gitártéma, az a delay-szerű zakatolás, a vastag zenei alap, és kiemelkedő énektémák és -hangok. Nálam személy szerint az ének viszi el a hátán az egész EP-t. Dana úgy screamel, ahogy előtte még soha nem hallhattuk, és a basszeros vokalistánk, John Reeves hangja úgy töri meg a teljes harmóniát, hogy öröm hallgatni. Remekül kitalált és megszerkesztett énektémák váltják egymást az egész EP-n.

Az Asphalt egyből a kedvencem is lett az egész Kingdom-életműből és igen tökéletes nyitódalként magasra is teszi a lécet az EP többi dalának, viszont tudja tartani a szintet a következő 5 dallal is a banda, így kell egy EP-t megalkotni! Hat dal, de az ott van a szeren! A témák főleg érzelmi töltetűek, nagy megfejtésekre nem kell számítani, de remekül meg vannak szerkesztve, jók a metaforikus képek, hibátlanok az átkötések, összességében azt kell mondjam, hogy rendben van a szöveg.

A teljes stúdiómunka is zseniális, az eddigi legmodernebb hangzás, amit a srácoktól hallottam, habár helyenként kísértetiesen hasonlít a Polaris hangzásvilágára. Az EP producere az a Daniel Braunstein volt, aki például a The Ghost Inside – Serching for Solace, a Spiritbox – Soft Spine, vagy a Silverstine – Misery Made Me című albumaiért is felelt, és hát felelősségre a Bleeding Star után sem fogjuk vonni, ismételten remek munkát végzett.

A zenekar kiadója a Sharptone Records a zenekart bemutató cikkében így fogalmaz:

A Kingdom Of Giants azzal a céllal jött létre, hogy folyamatosan fejlődő hangzásával betörjön a post-hardcore és modern metál színterére. Ez a Kaliforniai hat fős banda olyan classic metalcore zenekarokból táplálkozik, mint az As I Lay Dying vagy a Killswitch Eengage és bátran feszegeti ezen műfajok határait.

Nos, hogy honnan jönnek a srácok, az hallható az anyagokon, azonban a határok feszegetését megkérdőjelezném. Inkább saját szájízzel keverik össze a már jól bevált, adott zenei műfajokat.

Összességében a Kingdom ezzel az EP-vel vitathatatlanul a legjobb lemezt adta ki – persze saját magához mérten. Zenei fúziója remekül lovagolja meg az adott zenei trendeket, azonban nem gondolom, hogy bármi újat hoztak volna a zenei köztudatba, vagy hogy hosszú idő után ez az album lenne az, amitől berobbannak a topligás zenekarok közé. Még mindig egy felső B-kategória szintje nálam a banda, akik hoznak mindent, amit a metalcoreból szeretünk, azonban az áttörést merész lenne még kijelenteni. Nem tudom azt mondani az EP-re, hogy nem hallottam volna még hasonló zenét előtte soha. Azt is butaság lenne kijelenteni, hogy minden megjelenő lemeznek valami hatalmas, generációs ugrást kellene produkálni, szóval nem ostorozhatjuk emiatt a zenekar tagjait. Jó párszor meghallgattam az EP-t és még jó párszor meg is fogom, nálam összességében betalált. Nem pörögtem be tőle annyira, mint mondjuk a House of Protection – Galore EP-től, de ez már ugye szubjektív.

D.