Egy szuper év szuper órái – sok gondolkodást, felkészül igényelt ennek az évértékelőnek a megírása, hogyan szedjem szét, mi legyen a sorrend, de végül rájöttem, hogy túlkomplikálom, mivel ez az év minden szempontból túl impulzív volt ahhoz, hogy bármit bármi fölé helyezzek. A cikkben nyilván zenéről lesz csak szó, avagy arról, hogy milyen zenei benyomásokat szereztem 2024-ben.

Az évet nekem a Blahaluisiana Sötét villám című lemeze indította, amiről már 23-ban sok számot lehetett hallani, de ahogy lekerült róla az a bizonyos lepel, úgy cáfolt rá a Blaha arra a kijelentésemre, amit az előző albumukra mondtam (Hozzánk idomult éjjel az ég), hogy ilyen jót soha többet nem fognak kiadni. És láss csodát, a Sötét villám lett ugyanolyan jó, csak teljesen máshogy. Míg az előző egy pozitív, nyárislágeres popkorong volt rock’n’rollosra hangszerelve, addig ez egy ízig-vérig rocklemez lett, mélyebb, sötétebb témákba belemenve, középpontjában a szorongással. Ezt még azzal is megtoldották, hogy a Budapest Parkban szokatlan módon mind a tíz dalt eljátszották a lemezről és a koncert végeztével mégsem maradt semmi hiányérzetem.

Utána jött az év igazi nyertese, az Ivan & the Parazol, akik kiadták a Dancer című dalukat, amellyel vadi új hangzás és hangulatot alkottak a zenekarnak, a táncdal és a progresszív rock után ráfordultak a disco-ra és ők is egy elég izgalmas koncerttel örvendeztették meg a Parkot, amit a közönség a zenekar életében először egy orbitális pogo-val honorált. Később kiadták a Breeze-t, amit a BBC Radio 1-on hallhatott elsőként stúdió minőségben a nagyközönség, és ősszel pedig előadták a célegyenesben lévő Belle Epoque lemezt, amiről majd akkor beszélek bővebben, ha kijött és mindenki hallotta.

Még hazai téren maradva, személyes kedvenc zenekarom az idén tizenöt éves Konyha nyomta le eddigi pályafutásának leghosszabb szezonját, amit egy Elmentek a Szörnyek 10. szülinapi újrajátszó koncerttel nyitottak februárban, ami azt eredményezte, hogy visszatértek a rockos gyökerekhez, és kiadták eddigi legerősebb és legkomolyabb albumukat, mely főként a problémák rossz kezeléséről, és a szerek iránti függőségek károsságáról szól. Ilyen kellemetlen témákkal egy ilyen kellemesen hallgatható lemezt csak a Konyha tud kihozni. 

Ami még új tapasztalás volt, az a Sorbonne Sexual új lemezéhez, a Tagadás.Tiltás.Törlés-hez kapcsolódik, ugyanis megismertem egy viszonylag újkeletű szokást itthon, még pedig az albumhallgatás programszerűsítését. Ez úgy néz ki, hogy a zenekar leül egy moderátorral és a közönséggel, egy adott helyen, és számról számra végighallgatják az új albumot, és egyesével kibeszélik a hallottakat. Maga a lemez ősszel jelent meg, és meg is fogta az évszak hangulatát, fokozatosan vitt át minket a punkos veretésből a mély depresszióba olyan gyönyörű ívben, amit nagyon kevés album tud.

És akkor nézzünk ki külföldre, mert ott sem állt meg az élet. A kanadai Sum 41 egy nagyon minőségi dupla lemezzel, a Heaven :x: Hellel búcsúzott el tőlünk, melyet egyben adtak ki, és minden korszakukból adtak egy kis falatot. Az egyes lemezen az első évek vidámabb, poposabb, nosztalgiázósabb oldal lett bemutatva, míg a kettes korong a darkosabb, hard-rock vonalat erősítette. De tartogatott új dolgokat is a lemez, amit egy búcsúkoncert keretei között el is hoztak nekünk – de erről már írtunk a blogon.

Top koncertélményt adott az izlandi Kaleo az MVM Dome-ban és az amerikai Dirty Honey az Analog Music Hallban, amiket azért említek egyben, mert mind a kettő ugyanabban a műfajban mozog, ugyanolyan tökéletes minőségben – ráadásul az előbbiről már írtam hosszabban, és azok a dologok elmondhatók a Dirty Honey-ról is.

És akkor jöjjön a legfontosabb, legjobb koncert az évben, ami a Nick Cave & the Bad Seeds nevéhez fűződik a Papp László Sportarénából, ahol a fantasztikus, témában kicsit az alapokhoz visszanyúló, de hangzásban továbbra is előremutató Wild God című lemezt mutatták be. A koncert három órája alatt az új dalokon volt a fókusz, de a klasszikusoktól sem kímélték meg a nagyérdeműt, ráadásul Cave kétszer is visszajött a színpadra, és korát és életének történetét meghazudtolóan energikusan és pozitívan szólt a közönséghez. A magam részéről ez volt az a koncert, amire más emberként érkeztem mint amikor eljöttem onnan.

A pozitív dolgok mellett pár csalódást is felsorolok, de ezeket csak nagyon szubjektíven és ezek sem rossz lemezek voltak, csak számomra unalmasak. Az egyik az új Azahriah volt, ami nem mutatott semmi újat, Krúbi lemeze kifejezetten jó volt, de ő sem képes még egy Ösztönlényt írni, illetve nekem az új AWS lemezen a hangzás nagyon nem adta, Tomi remek hangja és a koncertek kivételes minőségének ellenére sem.

Végső soron azt tudom mondani, hogy minden téren egy kielégítő évünk volt zeneileg, amiből sok dologról azért nem beszéltem, mert egy remek 2025-öt alapoznak meg, amit én nagy figyelemmel és sok szeretettel várok. Az olvasóknak pedig kívánok boldog új évet!

LORD Jakab