Az idei „Fülelő Awards by Crew” listához Jam-tól teljesen szabad kezet kapva, arra gondoltam hogy megosztom veletek az én kis Top 10 hazai, illetve Top 10 nemzetközi dalos listámat, mindegyiket egy minimális kommentárral ellátva, hiszen jópár dalról, albumról beszéltünk az évben, szóval nem gázolnék mélyebben az önismétlés mocsarába. Mivel zenei ízlésem egy elég tág spektrumon mozog, így a lista is elég eklektikusra sikerült, (lesz itt a black-metaltól az alter-pop-ig minden) biztos lesznek közte olyan dalok, amiket nem érintettünk az évben. A 10-es listák végén pedig egy Top 5-ös „év albuma” listát is találtok. Szóval jó szórakozást! „Küldeném mindenkinek aki szereti!”

Fülelő Awards 2024. - Nemzetközi Top 10.

 10. Architects - Curse

Azt gondolom hogy az utóbbi időben az Architects által kiadott szinte bármelyik dal megállná a helyét a listán, bár számomra a Curse egy fokkal magasabban helyezkedik el, mint a Whiplash. A legutóbbi (fogalmazzunk úgy finoman, hogy) nem túl erős Architects lemez után ígéretesnek tűnik a 2025-ben érkező anyag, annál is inkább, mivel Jordan Fish keze is benne van a projectben, és hát nem csodálkoznék, ha ez is arannyá változna a kezei alatt. 

 9. Siamese - This is not a Song

Mindenképpen szerettem volna feltenni valamit a Siamese idei albumáról, az Elements-ről. Szerintem az egész album nagyon zseni lett és nyílván választhattam volna a „nagy slágereket”, például a Vertigo-t vagy a Predator-t, azonban arra gondoltam, hogy a This is not a song lesz az, ami remekül prezentálja azt az öniróniát, ami benne van ebben a zenekarban. Bár hogy nem teljesen veszik magukat komolyan a srácok, az már az Ariana Grande - God is a Woman feldolgozásukból is kiderült, és itt jelenteném ki, hogy nem vagyok nagy rajongója a cover daloknak, azonban még is megkérdezném: Hát hogy a viharba lehet így hozzányúlni egy dalhoz?! Teljes agymenés, és mégis remekül működik. Nos, a This is not a Song legalább akkora elmebaj, mint az előbb említett dal, minden tudatosan beletett klisét és öniróniát ellőve írta meg a zenekar a saját kis moshpit–dalát, a djentet szanaszét szabdalva elektronikával. Abszolút kileng a poénfaktor, nem kell komolyan venni ezt a dalt, hiszen valójában ez nem is dal: „This is not a song, it's a motherf**king moshpit!” Ha valakinek kimaradt volna ez a lemez, annak csak ajánlani tudom, nálam az egyik legtöbbet hallgatott 2024-es album az Elements, azonban lesznek ennél mélyebb tételek is, szóval leszorult az album listáról.

 8. Crossfaith - Canopus

Maradva az elektronikus vonalon, a Crossfaith idei albuma, az ARK is le tudott nyűgözni. Nagyjából a 2009-es The Artificial Theory For The Dramatic Beauty lemez óta követem ezt a japán „csodát”, amit ezek a cyberpunk karakterek alkotnak. Van benne valami futurisztikus, valami komolytalanság, party-faktor, de ugyanakkor meg arénarefrénekkel felemelt döngölés, húzós riffek, és hát nem mellesleg a professzionálisan alkalmazott elektronikus elmebaj! Lehet szeretni vagy nem, de az vitathatatlan, hogy egyedi amit csinálnak és főleg ahogy csinálják, még mindíg le tud nyűgözni. Sokszor elmondjuk, hogy így kell szólni valaminek 2024-ben, azonban még azt is meg merem kockáztatni, hogy mint ahogy minden ami Japánból érkezik, úgy ez a zene akár még meg is előzi a korát! Önmagában az egész ARK album zseniális lett, úgyhogy nálam megérdemli hogy az ötödik helyre kerüljön.

7. Swallow the Sun - MelancHoly

A sok elektronikus felszínesség után merüljünk alá az egyébként is sötét lelkünk legmélyebb tárnáinak mélységeibe. Ismerve a zenekart kijelenthető, hogy nem egy könnyen fogyasztható tartalom az, amit kapunk, és hát az idei lemezt sem fogjuk könnyen megrágni. Azonban hol van a Shineing az előző korongok összetörtségéhez, mélységéhez, gyászához képest. Alapvetően nem vagyok nagy szakértője sem a doomnak, sem a black/death metalnak, amit a finnek remekül ötvöznek, - és bár szeretek belemerülni a saját kis egészséges melankóliámba - a Swallow the Sun zenéje nagyon sok ponton egyszerűen félelmetes mélységeket ölt. Ebből a mélységből magasodott ki nálam a MelancHoly című dal, ami sokkal inkább egy melodic-death típusú, talán könnyebben fogyasztható tétel lett, amivel nemhogy egyszerűen tudtam azonosulni, de abszolút a bőröm alá mászott. Nagyon sokszor pozitív hatása van, ha szembe nézünk a fájdalommal, egy kicsit elmerülünk benne, belül rendbe tesszük a dolgokat, aztán megtisztulva tudunk továbblépni. Valami hasonló érzés, üzenet, mondanivaló járja körül a Melanc-Holy szóösszetételű dalt. Melankólia, aminek szentsége fel tud oldozni. Az albumot nem tenném az év végi listára, ugyanis nem mondom, hogy fel tudtam (vagy valaha fel tudom) dolgozni az egészet, kell még idő, hogy néhányszor nekifussak. Azonban ismét tanultam valamit: amikor azt gondolom magamról, hogy milyen rossz nekem és milyen mélyen érzem magam, akkor az ilyen albumok ráébresztenek, hogy „Áhh, én még teljesen rendben vagyok!” Ami szintén csak pozitívum! 

6. Make Them Suffer - Epitaph

Nagyon sokat nem fűznék ehhez a helyezetthez, eleget áradoztam az albumròl a kibeszélőben. A Make Them Suffer idén is kihozta magából a maximumot, és letette az év modern-metalcore albumát az asztalra. Zseniális lendület, súlyos riffek, remek vokálok (úgy Sean Hermanistól mint Alex Reade-től), és ismételten nem csekély mennyiségű elektronika. Hibátlan! Műfajában mindenképp első, azonban mivel év végi listán nem csak egy műfajt osztályozunk, így összesítésben az albumot a negyedik helyre tenném.

5. Fever 333 - Desert Rap

Nos a Fever 333-t is körbejártam jópárszor idén, zenekarsimogató és albumkritika is született a californiai rapcore csapatról. A listára a Desert Rapet választottam, mert szerintem egyszerűen tökéletes. Remek tempó, komoly mondanivaló, ismételten hibátlanul színesítő elektronika, és hát már megszokhattuk, hogy hatalmas refrénekért Jason Butlernek sem kell a szomszédba járnia. Bárcsak az egész album ilyen jól sült volna, mint ez a dal, akkor fel tudnám tenni az első helyre, azonban így azt kell mondjam, hogy album szinten maximum a bronzérem jár neki. Persze sok a töltelékdal, de a Darker White 14 dalából 8-9 minimum sláger. Szóval bár rengeteg támadást kap ez a lemez, meg nyílván mindenki a House of Protectionnel hasonlítgatja össze a produkciót (ami, hát, valóban jobb lett), azonban azt gondolom, sokkal nagyobb elismerést érdemelne és nem lett annyira rossz, mint amennyire le van húzva. Minden esetre ez az én listám, szóval album szinten nálam megérdemli a harmadik helyet! 

 4. Being As An Ocean - Beatiful Agony

Annyira az év elején jött ki ez az album (februárban) hogy talán már el is feledkeztünk róla. De nem én, ugyanis többször is elővettem a Death Can Wait lemezt az év folyamán. Ismételt fejesugrás a melankóliába, de hát a Being As An Ocean-től már megszokhattuk, hogy ők is beletaposnak a lelkünkbe, azonban ezt egy abszolút könnyebben emészthető post-hardcore stílusban teszik, ellentétben például az előbb említett Swallow the Sun-nal. Szívem szerint a Swallowed by the Earth vagy a címadó Death Can Wait került volna fel a listára, azonban bár az album februárban jelent meg, a legjobb dalokat már tavaly ősszel ellőtték a lemezről. Mondjuk így is van rajta bőven (a maga módján) „sláger”, például a Gloom vagy a Flesh and Bone, azonban én a nyitó dalt, a Beautiful Agony-t választottam. Amikor legelőször hallgattam a lemezt, magam sem tudom megmondani miért, de már az első mondatától („I desire peace!”...) kirázott a hideg és megalapozta a hangulatot az egész albumra. Mondjuk Joel Quartuccio hangja maga a düh, a fájdalom és az agónia egyben, addig a gitáros-vokalista Michael McGough tiszta hangja olyan magasztosan emeli fel refréneivel az egész albumot, hogy öröm hallgatni. Remek kontrasztot alkotott ez a páros, azonban a Death Can Wait albummal egy korszak lezárult a zenekar történetében, hiszen nem tisztázott okokból egy, az As I Lay Dying-éhoz hasonló botrány ütötte fel a fejét, és jelenleg a frontemberen kívül úgy fest, ebből a zenekarból is távozott mindenki. Úgyhogy bár a frontember azt nyilatkozta, folytatja tovább, a jövő mindenképpen okot ad az aggodalomra. Mindenesetre a Death Can Wait még kiváló összhangban született és véleményem szerint egy remek album lett. 

Nálam az egyik legtöbbet hallgatott album lett az évben, így megérdemli, hogy a dobogó második helyére emeljem!

3. House of Protection - Being One

Kétségkívül az év durranása volt 2024-ben a House of Protection, ezért nagyon nem húznám az időt, a Galore EP milyenségének ecsetelésével, meg már bőven megtettem a kibeszélőben is. Mindenesetre a Being One-t választottam, ami egyáltalán nem egy metal dal a bemutatkozó anyagon, azonban lenyűgöz, hogy milyen tiszta hangja van Steve Harrisonnak. Emberünk legalább 20 éve zenél profi szinten, gondoljunk csak a Chariot-ra vagy nyílván a Fever 333-re, amibe már bele-belevokálozott helyenként, azonban az, hogy hogyan lehetett ezt a hangot elrejteni eddig, az érthetetlen számomra. Mindenesetre most megkaptuk és öröm hallgatni csak úgy, mint a zenei alapot! Hibátlan hat dalt kaptunk a Galore-on, azonban EP-t nem szokás az albumos listára tenni, meg egyébként is hogy nézne az ki, hogy egy ötszámos EP verné az egész idei mezőnyt?!

2. Touché Amoré - The Force of Habit

Az idei Touché Amoré lemezről ismételten csak ugyanazt tudom mondani hogy a The Spiral of a Straight Line egy zseniális album lett. Dobtam is róla egy hosszabb kibeszélőt, ha bárkinek kimaradt volna ITT megtalálja. A The Force of Habit-et választottam, ami dalszövegében egy függőségek lekűzdésének nehézségeivel foglalkozó dal, de ne is hegyezzük ki a függőségekre, hiszen a „szokás hatalma” az élet sok más aspektusából veszélyeztethet minket. Nem csak azoknak szól, akik függnek valamitől – bár szakértők szerint a függőségek korszakát éljük és mindenki függ valamitől vagy valakitől, még ha nem is ismeri ezt fel. Mindenesetre az egész album a mai világ nehézségeinek megélésétől hemzseg, legyen az távkapcsolati probléma, stressz-kezelés, a fent és lent folyamatos váltakozásának kezelése, túlhajszoltságból adódó kiégettség érzésének kezelése... stb. Csak úgy, mint a Being As An Ocean esetében, itt is a nyers düh, a megfáradt tapasztalat, a keserűség eszköztárárát alkalmazza Jeremy Bolm, azonban költészetbe burkolás helyett ezt nyíltan és egyenesen üvölti az arcunkba. Nem találtam idén albumot, ami ennél jobban táplálkozna az életből és az egyszerű hétköznapokból. Nincs túlbonyolítva, egyszerű, egyenes, nyers. Rengeteg aspektusával tudtam azonosulni és zeneisége is abszolút megkérdőjelezhetetlen. Lehet vele vitatkozni (tegyétek is meg a kommentszekcióban!), de nálam ez az év albuma 2024-ben! 

1. While She Sleeps - To The Flowers

Végülis ez egy dalos lista elsősorban, és bár a Touché Amoré idei albuma vitte az aranyérmet, a legjobb dal trófeáját a While She Sleeps-nek kell adnom. Viszont ezzel együtt is, sajnos a zenekar letett egy olyan rossz anyagot idén a Self Hell albummal, hogy le a kalappal előtte. Imádom a While She Sleeps-et, de ezesetben most nem találtak be nálam. Azonban a To The Flowers annyira kilógott a sorból, hogy nem is értem. Maga a dal is zseniális, de ezt még ráadásul meg is tudták fejelni egy olyan szívbemarkoló videóklippel, hogy szem nem marad szárazon. A maga öt percével a leghosszabb dal lett a lemezen, aminek minden perce maga a katarzis. Nagyon régóta lenyűgöz a While She Sleeps gitárosainak munkája, amit beletesznek ebbe a zenekarba, vízhangok, torzítás, melankólikus tiszta dallamok, erő, húzós riffek. Már-már Tom Morello-i magasságokban sanyargatnak ki nem létező hangokat a hangszerükből, persze effektpedálok vasúthálózatának köszönhetően, de mégis azt érzem, hogy amit más zenekar már régen sampler effektekkel old meg, azt a While She Sleeps még megoldja két gitáron. Lenyűgöző az az ötletesség, ami ebben a két srácban van. A videóklippről hasonlóképp tudok csak nyilatkozni, nyílván egy profi stáb munkája, azonban a hullámvölgyek bemutatása egyszerűen hibátlan! Boldogság – szenvedés, öröm – fájdalom, lent és fent, katarzis és önmarcangolás. Egy szóval: ÉLET! Úgy gondolom hogy nem tudnék jobb dalt tenni az első helyre. Minden benne van, amit keresek egy dalban.

Fülelő Awards 2024 - Hazai Top 10

10. Witchthrone - Father Abyss 

Kezdjük a listát az év első dalával! A No Martyr Collective-be tartozó mosonmagyaróvári black-metal banda 2024. január 1-én megnyitotta az évet a Father Abyss-el, és hát, bár a dal erős kezdésnek bizonyult, azonban a beharangozóban ígért „hamarosan megjelenő” kislemez még azóta is várat magára. Augusztusban kaptunk még egy klippet Infernal Portal címmel, aztán el is ültek a hullámok. Witchthrone zenekar innen üzenném: KÉREK MÉG! Persze tudjuk hogyan működik a hazai underground, nem presszionálnék tehát senkit, azonban annyi potenciál van a bandában, amit nem érzek teljesen kiaknázottnak. Mindenesetre a Father Abyss egy kiváló dal lett, jópárszor meghallgattam az évben, hihetetlen mély atmoszférát képesek teremteni a srácok. Így kell minőségi black-metált játszani 2024-ben! Egyértelmű, hogy itt a helyük a 10-es listámom! Csak buzdítani tudok mindenkit hogy hallgassa, kövesse, támogassa a zenekart, ugyanis méltatlannak érzem a zenekar pozícióját ahhoz képest, amit ők tudnak! Kíváncsian várom a folytatást! 

9. Watch My Dying - Napköszörű

Végre, 8 év után újra kaptunk egy lemezt a Watch My Dying-tól, és hát az Egyenes Kerülő-re megérte várni, hiszen egy hihetetlenül összerakott anyag lett! (Nem kapkodták el, volt rá idő!) Megszokhattuk már, hogy milyen súlyos atmoszférát képes teremteni a zenekar, nincs ez másképp ezen a lemezen sem, és még mindíg lenyűgöz, hogy milyen kiszámíthatatlansággal váltakoznak a témák és hangulatok. Rengeteg minden történik, akár egy adott dalon belül is. Más zenekarok albumot írnak annyi témából, amit a Watch My Dying csak egy adott dalba képes préselni. Nem is lett túl hosszú az album, a 11 dal bő fél óra hosszúságú, azonban pont a változatosságának köszönhetően rendkívűl sűrű lett, és ezért talán hosszabbnak is érződik. Nyilván nem számítottam arra, hogy könnyen megrágható dalokat kapunk, azonban ismerve az előző albumokat azt kell mondjam, voltak ennél elborultabb lemezek is, könnyebben fogyasztható mint vártam. Kellemes meglepetés volt újra hallani a Watch My Dying-ot, albumszinten is megérdemlik a Top 5# helyet! 

8. Phrenia - My Hell

Kezdjük azzal, hogy én idén találkoztam a zenekarral először, és elsőre megfogott, amit ez a vajdasági csapat művel. Talán a nemzetközi toplistámból már kiderült, hogy nem vetem meg az elektronikával fűszerezett modern metalt, azonban ez a „divatosságának” köszönhetően rengeteg tömegzenekart szült az utóbbi években. Nem szeretnék senkit megbántani, de többször elhangzott már a „12 egy tucat” kifejezés különböző zenekarok tekintetében, azonban a Phrenianak ettől nem kell tartania, nálam abszolút felfelé lógnak ki a tömegből. Remek a zenei alap, amit hoznak, erre még rájön a hibátlanul alkalmazott elektronika, és az egészet megkoronázza Gordán Julian hangja, amit külön ki szeretnék emelni. Egyszerűen zseniális! Az idei Your Heaven Is My Hell albumot rengeteget hallgattam, úgyhogy megérdemlik a negyedik helyet az albumos listámon is! A Witchthrone-hoz hasonlóan csak ismételni tudom magam, mert ebből is: KÉREK MÉG!

7. Thy Catafalque - XII. A Gyönyörű Álmok Ezután Jönnek

Kezdjük ott, hogy nagyjából olyan messze áll tőlem az avant-garde metal mint Kátai Tamás városa Jeruzsálemtől! Bár hallomásból ismertem már a Thy Catafalque nevét, sosem szavaztam neki bizalmat, mondván: „Nem az én világom!” Aztán Jam egyik Sasolójában jött velem szembe a Piros kocsi, fekete éj című darab, ami kifejezetten tetszett. Ezen felbuzdulva nekifutottam hát a teljes albumnak is, és határozottan nem bántam meg. Utólag kicsit szégyellem is magam, hogy így a tizenkettedik nagylemez alkalmával mélyültem el először Kátai Tamás munkásságában, de talán erre mondják, hogy jobb később mint soha! Az előbb említett dal után mindenképpen az album címadó tétele – A Gyönyörű Álmok Ezután Jönnek – tűnt az album slágerének, ami aztán abszolút megfogott. Persze azért vannak nehezebben fogyasztható dalok is az lemezen, hiszen azt nem lehet elvenni, hogy ne lenne változatos. Olykor black metal, olykor melodeath, olykor rockopera, olykor szinte csak klasszikusan instrumentális. Bármilyen zenekari műfajban tetszik az, ha nem gondolkozunk csak és kizárólag egy adott műfaj skatulyáján belül, hanem próbálkozunk kitörni a megszokott nyomvonalból, azonban Kátai Tamás felfogása olyan, mintha soha nem is lett volna műfaji skatulya! Mindent lehet! Ez a művészi szabadság az, ami engem személy szerint elvarázsolt ezen az albumon. Számomra mindenesetre egy üde színfolt volt az évben a Thy Catafalque, nagyon élveztem, és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki (csak úgy mint én) most merülne el először az avant-garde metal vizeiben, annál is inkább mert most úgy érzem, van még ezenkívül tizenegy album, amit be kellene pótolnom! Az idei korongnak pedig nálam dobogón a helye!

6. Counter Clockwise - a Ursae Minoris

Ha jön az évben Counter Clockwise anyag, akkor annak az év végi listán a helye, és hát szerencsére idén sem hagyott minket a zenekar dalok nélkül. Bár a Lámpák EP kicsit rövidre sikerült a maga 4 dalával, (hallgattam volna még bőven) de legalább az a 4 dal ismételten zseniális lett. Mind a négyet egy klipben el is játszották nekünk, úgyhogy a vizuálra sem panaszkodhatunk. Nagyon nem ereszteném bő lére ezt az indoklásomat sem, hiszen Jam egy EPekedőben már kitárgyalta a Lámpák EP-t, ha lemaradtatok volna, akkor ITT tudjátok pótolni a dolgot. 

5. Road - Az Utolsó Rapszódia

A Road az évekkel csak folyamatosan érlelődik mint a jó bor. Innen üzenném más tapasztalt, huszonpár éve működő zenekaroknak, hogy kiégés, önismétlés, vagy pláne mások másolása helyett így is lehetne haladni az idővel. Az egész Az Utolsó Rapszódia album zseniális lett, azonban a szintén erre a névre hallgató 7 perces nyitódal egyszerűen beleszögel a fotelba. A gyarló emberi létezés van ebben a dalban megfogalmazva Molnár Máté által, amit bevezetőjeként József Attila - Levegő, még lezárásaként Radnóti Miklós - Töredék című verssorai foglalnak tökéletes keretbe. Lendület, düh, csalódottság, és mindemellé arcbavágó üzenet, meg persze a Road-tól már megszokott hatalmas refrén. Hibátlan ez a dal, csak úgy mint az egész album, szóval nálam abszolút a dobogón a helye.

4. The Idoru - Between Good and Evil 

Az eredeti felállásában újjáalakult Idoru 2020-as Old Songs EP-je után végre egy teljes albumot is kaptunk idén. Bár az Old Songs három dalával már visszarepítettek minket az angol szövegű „old-school Idoru” korszakába, most egy teljes 10 számos lemezzel folytatják Szalkaiék amit elkezdtek. A „bevált recepten ne változtass” alapon folytatódó Undertow pedig egy zseniális album lett, és bár személy szerint nagyon szerettem a magyar dalos éráját is a zenekarnak, most újra rácsodálkoztam hogy „Jah, igen tényleg! Ez az igazi Idoru!” Rengeteget hallgattam idén. Nálam egyértelműen az év hazai albuma 2024-ben!

3. Bipolaris - Falak (feat. Veres Gábor)

Most kezdjem azzal megint, hogy mennyire egy rohadt jó zenekar a Bipolaris vagy már tudjátok?! Aki esetleg nem tudja még, az vetődjön rá az idei ISTÓK EP-re, ami hát egyértelműen a minőséget helyezte előtérbe a mennyiség felett. A viszonylag rövid EP-n három dalt és egy instrumentális Watch My Dying feldolgozást kaptunk, és ha nem lenne ennyi WMD-faktor elég egy négy számos kislemezre, a Falak című dalban hallhatjuk magát Veres Gábor-t is. Mint az listám kilencedik helyéből kiderült, imádom a Watch My Dying-ot is, szóval ez a kombó számomra az év feat-je volt! Bár a Monolit és az Istók is elég magasra tette a lécet, a Falaknak volt egy olyan dühvel átitatott lendülete, ami teljesen be tudott húzni. Az „ez az a perc amikor elfogy a türelem” résznél már ugrottam is volna a pitbe, csak aztán rájöttem, hogy egyedül ülök a szobám négy fala közt. Ekkor realizáltam, hogy én „gyűlölöm ezt a falat”, szóval majd inkább élőben ugrom be legközelebb egy koncerten! Nah, de viccet félretéve ismét csak buzdítani tudok mindenkit, hogy támogassátok, kövessétek, szeressétek a Bipolarist és ezzel együtt a No Martyr Collective zenekarait, hiszen egy hibátlan közösség verbúválódott az utóbbi évek Győr-Moson-Sopron megyei undergroundjából és egytől-egyig megérdemlik a támogatást! #Respect!

2. NagyÚr - Élet

Rengeteg jó zenekarral találkozhatunk manapság, rengeteg jó dal születik nap mint nap, rengeteg a műfaj, amit mindannyian más okból hallgatunk. Van hogy egy jó videóklipp kap el bennünket, egy jó tempójú vagy ütemű dal, vagy csak lenyűgöz egy magas szintű zenei kvalitás. Azonban egyre ritkábban történik az, hogy egy dal úgymond képes a bőrünk alá mászni, elgondolkodtatni vagy netalán érzéseket elindítani bennünk. Nyilván mindenki más ingerküszöbbel, szépérzékkel vagy lelkivilággal rendelkezik, adott életciklusából adódóan máshogy ingerli a zene, szóval ami esetleg egyikünknek a libabőr érzését nyújtó dal, az másikunkban nem mozgat meg semmit. Mindenesetre a Fülelő berkein belül is elhangzott már az a megállapítás (amivel tökeletesen egyetértek), hogy nem attól lesz mély valami, hogy 8 húros lehangolt gitárokon, hangok lefogása nélkül pengetjük az üres húrokat, valamint azt szét blastbeateljük a dobon, majd rávisítozunk valamit ének címszóval. Sokszor érzem azt, hogy a kevesebb néha több, vagy hogy az egyszerűségben rejlik az igazi szépsége egy dalnak. Mindenesetre Pálinkás Tamás zenekara, a Nagyúr is előállt egy egyszerűbb tétellel, aminek Haláldalra keresztelt munkacímét végül Életre nevezve adták ki, és a dal pont azt taglalja, hogy mennyire nincs is a két fogalom olyan messze egymástól. A mai rohanó világban természetesnek vesszük az életet, mindíg a következő nap teendői járnak a fejünkben, elfelejtjük megélni az adott nap pillanatait, pedig semmi sem tart örökké, még akkor sem, ha nem akarjuk ezt elfogadni. Fontos megértenünk, elfogadnunk az elmúlást, hiszen az ad jelentőséget az életünknek.

Elmúlik minden, több kérdés nincsen. Itt tényleg semmi se marad a régiben!

Zseniális dalszöveg, kiváló zenei alap, mély, lélekmarcangoló üzenet. Egyszerűen hibátlan! 

1. Elefánt - Bocs

Hasonló vonalon folytatódik az Elefánt Semmi címre keresztelt albumának Bocs című dala. Szendrői Csaba dalszövegei sokszor elég elvontan vannak megfogalmazva (biztos vagyok benne, hogy vannak olyan szövegei, aminek igazi jelentését csak ő maga, mint szerző érti), azonban a Bocs egy hihetetlenül egyszerűen megfogalmazott és lényegretörő tétel lett. Mintha ez a dal a Nagyúr Élet című dalának lenne a folytatása. Ha már a Nagyúrtól megtanultuk, hogy minden véget ér, akkor most merüljünk el a tényben, és elfogadva bocsássuk is meg ezt az életnek.

Megbocsájtom azt, hogy egyszer minden véget ér, megvárjuk egymást a legvégénél!

Libabőr! Bár szinte minden Elefánt lemezen van egy-két mély mondanivalóval rendelkező melankólikusabb darab, talán ez eddig az a dal, ami a legmélyebben tudott megérinteni, elgondolkodtatni, átértékeltetni, és maga a tény, hogy egy dal így célba tud érni, az egyszerűen zseniális. Valamint mindenképp elismerésre méltó az az Elefánt teljes életművét átszövő koncepció, ahogy a dalok egymáshoz kapcsolódnak úgy, hogy nem is egy albumon jelentek meg. Hogy az idei Semmi album címe hogyan reflektál a 2017-es Minden albumra, vagy az, hogy a Bocs című dal hogyan reflektál a (2019-es EL albumon lévő) Kösz című dalra, csak egy-két példa az életműből, de rengeteg ilyen easter egg várja, hogy a rajongók felfedezzék. Az Elefánt zeneisége egy elég elvont, alternatív világ, (magam sem vagyok túl nagy rajongója a műfajnak), úgyhogy teljesen megértem, hogy nem mindenkire van ugyanolyan hatással. Azonban engem az utóbbi években sikerült meggyőznie Szendrői Csaba költészetének, csak ajánlani tudom mindenkinek, akit érdekel ez a fajta megfoghatatlan világ. 

Nos ez volt a 2x10-es dalos illetve 2x5-ös albumos Fülelő Awards 2024 listám. Remélem, találtatok benne használható információt, vagy ha van olyan zenekar, aki kimaradt volna idén, akkor mindenképp csekkoljátok le őket. Valamint várjuk a ti listáitokat is, írjátok le nekünk ti kiket hallgattatok 2024-ben! Kövessetek minket jövőre is! Vagy ahogy tanult kollégáim szokták volt mondani: Írjá'! Iratkozzá'! Harangozzá'! Csáó! 

#D.