2017 után újra elérkezettnek látta az időt a kétezres évek egyik legjobb (poprockpunk)metalbandája, hogy összeálljanak és egy NewDoru/OldDoru estét rittyentsenek a kiéhezett rajongóknak. Nem mondom azt, hogy teljesen elégedett vagyok a látottakkal, de az est minden hibája ellenére is azt mondom, hogy egy ilyen igényes és egyedi banda hiányzik a magyar undergroundból!

Még éppen időben érkeztem a bálra, ugyanis a Lightchaser kicsit elcsúsztatta a 20 órás kezdést, de ezért most hálás voltam nekik, mert legalább nem maradtam le semmiről. A srácok bő 20 perces szettjüket a melodic hardcore műfajából merítve töltötték ki, amit lehet baromi jól csinálni, csak egy kicsivel több kreativitás kell hozzá. Sosem értettem, hogy minek két gitáros egy bandába, ha folyton ugyanazt játsszák? No mindegy is, szerencsére nem volt hosszú a műsor, így nem volt ideje unalomba fulladni. Az énekes pedig kellően magával ragadó volt ezzel a Magnum-bajusszal, hiába érződött a közönségen, hogy az esztergomi srácok csak a felszopó szerepet töltik be, és nem is igazán ismeri még őket senki. Nem szólt rosszul a cucc, bár a gitárok kicsit összemosódtak, és mivel semmi kimagasló nem történt az egész koncerten, ezért a pulzusszámom sem igazán emelkedett meg egyszer sem. Esetleg csak a tisztaénekes próbálkozásoknál, de az sem a pozitív csalódás miatt...

A második felvezető banda az éppen új tüntetéses videóval elhíresült fővárosi Satelles volt, akik már bőven érezhették a hazai pálya előnyét, hiszen a terem csordultig telt emberekkel, de még mindig maradt bennem egy olyan érzés, hogy a nézők inkább az Idorut várják és nem feltétlenül Satelles-rajongók. Ezt egyrészt arra vezetném vissza, hogy nemigen volt megmozdulás, maximum csak az első sorban 10-15 ember élte a srácok zenéjét úgy isten igazán, másrészt a srácok sem voltak sokkal változatosabbak a Lightchasernél. Igen, itt már kihasználták legalább, hogy van két gitár, és az első pár dalnál még élvezetes volt, ahogy az oktávokat tercekkel eltolva hozzák a dallamvilágot, de azért a tízedik dal körül ez is kezdett kicsit kifulladni – és még ott sem volt vége. Plusz nagyon fontos megemlíteni, hogy mindkét banda eléggé szövegközpontú - mint ahogy ez a műfaj úgy általában, csakhogy az énekekből semmit nem lehetett vagy hallani, vagy érteni. Vagy egyik sem. Ez pedig egész rendesen betett az élvezeti faktornak. Viszont Hornyák Kristóf dobost mindenképpen kiemelném, mert baromi stabilan hozta a kötelezőt.

Aztán egy félórás csúszással a kiírtakhoz képest - merthogy még sok ember kint maradt és a Satelles is igen sokat játszott, pontban tíz órakor indított az Idoru az új felállással, akiket én messiásként, szép emlékekkel a fejemben vártam. Nem tagadom, nem oldschool fan vagyok, hanem a Time-os, Szolga Józsis időszakban kedveltem meg a bandát, éppen ezért nekem ez volt az est fénypontja. Vagyis ennek kellett volna lenni, ha a Józsi köszönőviszonyban lett volna régi önmagával, vagy legalább a zenével... De sajnos az volt a helyzet, hogy a zseniálisan megírt és előadott dalokra - itt a profizmus továbbra is a srácok számlájára írható -, az ének szinte vállalhatatlan volt. A Józsi elfelejtette a szövegeket, elejtette a mikrofont, nem találta az ütemet, rossz helyen szállt be... Emellé a Szalkai Tibi vokálmikrofonja csak a harmadik-negyedik szám környékén kezdett hangot kifelé közvetíteni... Pedig a Szűcs Szabika hangosított, tehát itt nem emberi mulasztás történt - hiszen ott álltam a hangosító pultnál -, hanem valami egészen más lehetett, amit talán sosem tudunk meg. Az viszont biztos, hogy a Józsi teljesítményét sem az illusztris vendégénekesek (Pete a Seven Seasből és Horváth István a Blind Myselfből), sem a zenei teljesítmény nem tudta elfedni, feledtetni pedig a következő buliig biztosan nem fogja.

Gyors szünet után aztán a klasszikus felállás zárta az estét, akik hál' Istennek visszaállították a renomét, hiszen Bödecs Andris olyan zseniálisan énekelt, mint... ahogy mindig is szokott! Tény, nem a régi dalok a kedvenceim, de amikor előjöttek a páratlan ütemek (rengeteg ötnegyed, háromnegyed, triola), a tempó- és ritmusváltások, a zseniális gitározás - na így kell kihasználni a két gitárt, látjátok, srácok! -, meg a kérlelhetetlenül pontos dobolás, akkor azért elismerően csettintettem. Nyilván egy Monologue, egy Enemy No. 1 vagy egy Let 'em Pass Away engem is dalolásra sarkallt, de azért a szett vége felé már éreztem, hogy túltolják a srácok. De nem csak én, hiszen a kezdeti közel teltház az est végére már igencsak foghíjas lett. Értem én, hogy ritka egy ilyen buli és akkor mindent elő akarnak adni a Tibiék - csupa jószándékból nyilván, de meggyőződésem, hogy egy feszes 50 perc sokkal hatásosabb, mint egy töltelékes 75. Mindezzel együtt egyébként nagyon hiányoltam Bödecs vagy Szalkai konferansziéit, ugyanis lement vagy 12-13 dal úgy, hogy egy hellót nem nyögtek a mikrofonba. Aztán persze a végén még Andris elmondta, hogy örül, hogy ennyien itt vagyunk, de sokkal jobb lenne, ha nem várnánk meg, amíg egy banda feloszlik, hanem aktív bandákra is eljárnánk. És igazából így, ez a pár sor sokkal hatásosabb volt, mintha egész koncert alatt szövegelt volna, úgyhogy egye fene, ezt elfogadtam.

Összességében tehát egy zeneileg profi Idorut kaptunk vissza, akik a régi felállással hozták a kötelezőt minden téren, viszont az új felállásban Józsi valószínűleg túlszórakozta a felkészülést, aminek a jó dalok és az újkeletű rajongók (mint én) itták meg a levét. Talán ennek is köszönhető, hogy poénok szinte nem is nagyon voltak, pedig ha van banda a magyar undergroundban, aki tud vicces lenni, akkor az az Idoru. Nagy kár, hogy nem lett egy olyan zseniális és hibátlan örömünnep ebből az estéből, mint a tavalyi Blind Myselfes emlékeztető szuriból, de én még így is azon a véleményen vagyok, hogy lenne helye a srácoknak az aktív bandák között. Hiánypótló lenne, profi lenne, dallamos lenne, kemény lenne, lendületes lenne... Na, értitek, kéne!

Jam