A lemez, amelyen Aric Improta dobos, Nick DePierro gitáros és Reilly Herrera basszeros megmutatja, hogy Douglas Robinson nélkül is van élet! Mi az, hogy élet? Tündöklés, száguldás, káprázatos megoldásokkal való zsonglőrködés több, mint egy órán keresztül és nem utolsósorban zsenialitás. Talán abból van a legtöbb.
Az egész még valamikor 2012-ben kezdődött az Out Of The Sky EP-vel, ami mindössze négy dalt tartalmazott, mégis egy szemvillanás alatt felrajzolta a bandát a matekos megoldásokkal operáló post-rock bandák egészen kicsiny egére. Aztán egy évvel később megérkezett a Lift Your Existance képében a tökéletes debüt, amely a maga 75 perces játékidejével, mégis első hangtól az utolsóig fogós és ellenállhatatlan hangulatával és atmoszférájával megmutatta (gondoljunk az I Don’t Want My Loved Ones To Die eltolt éneklésére könnyes szemekkel), hogyan is kell berobbanni a zeneiparba. Az Into The Vanishing Light-ra aztán három évet kellett várnunk és egy teljesen más, sokkal nyugodtabb, atmoszférikusabb, az érzelmekre és különböző hangulatokra sokkal nagyobb hangsúlyt fektető, de nem kevésbé zseniális lemezt kaptunk, a debüthöz képest. Végül elérkezünk a jelenbe, ahol már Douglas Robinson tökéletes vokáljai és zsigeri ordításai ugyan nem képezik a korong és a zenekar részét, mégis egy hamisítatlan, ízig-vérig Night Verses lemezzel van dolgunk, ami képes ének nélkül is elrepíteni minket egy olyan világba, amelyet ez a három srác álmodott meg.
Őszintén szólva a legegyszerűbb az lenne, hogy rányomnám a 10/10-es plecsnit a korongra és egyből mindenki mehetne is hallgatni ezt a tömör gyönyört, de van pár olyan momentum, amit még a tökéletes egészből is ki kell emelni. Ezek közül az első az az Aric Improta, aki képtelen nyugton maradni két másodpercig, folyamatosan ütnie kell valamit, még a leglassabb tételek legnyugodtabb pillanataiban is, mégis úgy érezzük, hogy ha csendben lenne, hiányozna. Annyira zsigerien érzi ez a srác, hogy hova mit kell ütni, hol kell őrületes tempót diktálva ledarálni a fejünket, mi az a pillanat, ahol a háttérbe kell vonulnia Rielly mellé és alapot adnia Nick őrületes gitárjátékának, hogy tanítani kellene az ilyesmit. Nyilván technikailag mindhárom zenész olyat nyújt ezen a korongon, amiről csak szuperlatívuszokban lehet említést tenni, de nekem mindig is Aric volt az az egy, aki egy kicsit mégis elborultabb a többieknél. Erre természetesen igyekeznek rácáfolni a többiek, és amikor a Phoenix sorozat legújabb, monstre tagját, a kezdő Copper Wasp lüktetését, vagy a Lira-Infinity Beach megnyugtatóbb, éteri dallamait hallgatom, akkor hajlandó is vagyok elhinni, hogy egálban vannak. De igazából felesleges kiemelni bármilyen pontot erről a lemezről, hiszen az álmok szekvenciáin végig invitáló korong egyben, elejétől a végéig hallgatva adja ki igazán az aromáját ennek az egésznek. Bátran említem egy lapon a From The Gallery Of Sleep-et a srácok eddigi munkásságával, a TesseracT-tal, a Protest the Hero legutóbbi kiadványának instrumentális felével, de még helyenként Aaron Marshall és az Intervals zsenialitása és az Animals As Leaders is felötlött bennem. Látható tehát, hogy a léc ismét a legmagasabbra lett helyezve, a srácok pedig könnyűszerrel vették az akadályt és tették le elénk az év egyik legjobb (ha nem a legjobb) instrumentális lemezét. A kérdés már csak az, hogy innen hova tovább?
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.