Szóval a Whitechapel-nél már említettem, hogy a Sleep Token hallgatása közben mi minden futott át az agyamon, de azóta már többször is átrágtam magam a brit maszkosok negyedik fejezetén és némileg azért árnyalódott a képem az Even in Arcadiáról. Nem mondom azt, hogy innentől én is leborulok előttük, vakon imádom az összes dalukat, minden szövegrészlet megváltoztatja az életem és már vonulok is be a szektájukba – mert ez az, egy szekta. Ez pusztán csak annyit jelent, hogy a Damocles egy baromi jó dal lett, ami meghozta a kedvem, hogy adjak egy esélyt ennek a lemeznek. És megérte.

Kezdjük mindjárt az elején: sosem mondtam, hogy ne ismerném el a srácok zsenijét, ugyanis az, hogy Vessel és II (ez a dobos álneve, ahogy a basszeros III, a gitáros meg IV) képesek megírni egy ilyen lemezt, az kalapemelést érdemel. Sőt, hogy ebből már négyet megírtak és ráadásul sikerült is tartani a szintet – hovatovább a Take Me Back to Edenig egy folyamatos, exponenciális fejlődési görbét mutatni –, az még egy külön tapsot is megérdemel. Elképesztő kvalitású zenészek, akik tényleg csúcsra járatják önmagukat minden albumon és szerencsére a negyediken sem adtak alább a minőségből – csak már egészen egyszerűen nem volt hova fejlődni az előző után. Úgyhogy én ezt most egy kicsit egy helyben topogásnak érzem, de visszaesésnek semmiképp. Szintén jár a taps – és egyben ez azt is alátámasztja, hogy ők tényleg nem a fame és a dollárjelek miatt csinálják, amit csinálnak. Nekik ez az életük és ez becsülendő. Főleg, hogy ezzel egy Download-headliner szintet lehet elérni pár év leforgása alatt. 

Zeneileg most is igen széles palettáról válogatnak az urak, semmiféle megkötés nincsen a zsánerek átjárhatóságában: simán lehet, hogy egy kis jazz jön a djent után (ugye ebből lesz a djezz), akármikor jöhet egy kis trap-EDM egy klasszikus popverze után, de bármikor lecsupaszulhatunk egy hegedűre vagy zongorára, ami már-már klasszikus vájbokat üt meg – és még sorolhatnám. Hogy miért nem vagyok ettől úgy elájulva mint mások? Mert ez nem újdonság. Én is láttam azokat a cikkeket és kritikákat, ahol a szerző nem tudja merre hajítsa el a haját az ilyesmi stíluskevercstől, de az a helyzet, hogy ők valószínűleg még sosem hallottak a Dillingerről, a Between the Buried and Me-ről, a Slaves-ről, a Tesseractról, a Hakenről, a Dance Gavin Dance-ről vagy esetleg az Electric Callboy-ról. De ott van Krúbi, Azahriah, Molnár Tomi és még elég sok előadó, akik tényleg megkötések nélkül járnak egyik ligából a másikba. Szóval lényeg a lényeg, zeneileg tényleg sokszínű a lemez – és tudom, hogy majd ezután is hallgathatom, mint az előző kibeszélőnél, hogy „én nem értem a zenét, meg a harmóniákat”, meg ilyenek –, el lehet benne veszni bőven, de én nem érzem továbbra sem azt a hatalmas truvájt, amit mások belelátnak. Ez egy korrekt, változatos poplemez, ami néha eldurvul, de nagyjából ennyi. És még hosszú is… 

No de, térjünk át az énekre és a szövegekre, mert tudom, hogy sokan meg ettől vannak teljesen megőrülve. És amúgy megértem. Mármint a hangot, ugyanis Vessel énekhangja annyira finom, annyira kellemes és annyira tiszta, hogy az valami elképesztő. Olyan feketeség van a hangjában – noha az előadó maga nem fekete, legalábbis a maszkból és a ruhából kilógó testrészek tanúsága szerint –, hogy legtöbbször olyan érzésem van, mintha Howard Jones és Seal szerelemgyerekét hallgatnám, ez pedig talán az egyik legnagyobb pozitívum, amit el tudok mondani mind a lemezzel, mind a bandával kapcsolatban. Nincsenek képességbeli korlátok, azt csinál a hangjával, amit akar, úgy és akkor, amikor és ahogyan akarja, a leglágyabb hangoktól a legkarcosabb sorokig, a fejhangok tiszta átmeneteitől az elképesztő screamekig mindent tud ez az ember és mindent a legmagasabb szinten. Egészen egyszerűen beleköthetetlen és überelhetetlen. Erről nincs is mit mondani.

No és a szövegek. Az van, hogy az első három lemez egy trilógiaként értelmezendő, ahol Vessel folyamatos se veled-se nélküled, toxikus kapcsolata Sleep istenséggel – vagy igazából bárkivel, akit a helyére képzelünk – eléggé hullámzó volt, de a végére csak sikerült kiszabadulni belőle. Most pedig jön az önmarcangolás, az útkeresés, a következő lépcsőfok, a siker toxikusságának megélése, ugyanis a paradicsom – vagyis Arcadia – nem is annyira csillogó, mint amennyire messziről tűnt. Folyamatos kételyek és ellentétek, zaklatottság, félelem, törékenység… Igazából – az én értelmezésem szerint – Vessel elérte az álmot, amihez Sleep segítette őt hozzá, cserébe a dalokért – amik ugye nem is dalok, hanem áldozatok –, ám a csúcsra felérve megtapasztalta, hogy nem biztos, hogy az istennővel való küzdelem volt a legrosszabb, kilépve a való világba, megízlelve a sikert sokkal nagyobb gondok is az ember nyakába szakadhatnak. Ráadásul minden mindig csak egy hajszálon függ és Damoklész kardja bármikor a fejünkre hullhat. De ez csak egy értelmezés a millió közül, hiszen nincs egzakt, megfogalmazott sztori, a rúnákba, a mitologikus, biblikus utalásokba és a direkt többértelműen megfogalmazott sorokba mindenki azt lát, amit csak akar. Zseniális? Persze. Tetszik? Nem. 

Ugyanis én az a fajta ember vagyok, aki imád elveszni a részletekben, imádja felfedezni a bújtatott utalásokat, imádja szétválogatni a szálakat és imádja századik hallgatásra meglátni – vagy meghallani – a sokadik réteget. Viszont gyűlöli azt, amikor csak bullshitelés megy, de konkrétum egy darab sincsen. Csak hogy értsétek: nem véletlenül az egyik kedvencem a twenty one pilots és munkássága, hiszen Tyler egy komplett világot épített fel, karakterekkel, történettel, oda-vissza utalásokkal, ezernyi rejtett, többértelmű dologgal a szövegekben, ismerős dallamok megidézésével, stb., stb. Viszont mindig elvisz A-ból B-be és mindig van egy olyan sztori, amit a világ tudtára szeretne adni. Ugyanez a helyzet az Alesana Annabelle-trilógiájával, ugyanez a helyzet a Whitechapel utóbbi három-négy lemezével, de biztos vagyok benne, hogy libabőrös karral pont ugyanezt mondaná BB a Dream Theater Scenes from a Memory-járól. Ezek a lemezek olyan mélységeket, olyan történeteket és olyan kohéziót festenek a vászonra, melyeket iskolában kéne oktatni, a készítőjük pedig egytől egyig megkérdőjelezhetetlen zseni. Ezzel szemben Vessel ad egy ecsetet a kezedbe, eléd rak egy üres vásznat és azt mondja, hogy fess amit akarsz, az eszközöket megkaptad hozzá. Én pedig nem szeretem az ilyesfajta dolgokat. Ha világot akarnék kreálni vagy sztorit szeretnék írni, akkor megcsinálnám, nem kell hozzá a Sleep Token aláfestése – még ha amúgy király is.

De maximálisan megértem egyébként azokat, akik szerint ez valami új, valami, ami eddig még nem volt és hogy a ST lerakta a metal következő evolúciójának első mérföldkövét. Csak egészen egyszerűen nem értek vele egyet. Hallgattam, láttam őket élőben – az egyébként tényleg jól néz ki, szó se róla –, elmerültem a dalokban, szövegekben, de a végén meg kellett állapítanom, hogy egyáltalán nem nekem szól. Egész egyszerűen olyan ez nekem mint a Kiút (From) vagy a Lost: felvázol egy baromi jó nyitányt, folyamatosan fenntartja a figyelmet, közben élvezem és várom, hogy mi fog történni, mert kiszámíthatatlan az egész, de amikor vége van, akkor ott ülök, bámulom a monitort és egész egyszerűen nem értem, hogy mi történt. Na, ez a bajom ezzel a bandával.

Jam